A régiót nyugatról a Waiau folyó határolja el a Fiordlandtól, kelet, pontosabban északkelet felől pedig a Taieri folyó. A régióhoz tartozik a déli szigettől még délebbre fekvő Stewart sziget is, amely a madárlesők és a túrázók paradicsoma, s egyben egész Új-Zéland legfiatalabb nemzeti parkja is.
A régió "közepén" fekszik a Southland síkság, amely a Zátony legtermékenyebb farmvidéke és tejtermelő központja.
A déli régión keresztülhaladni a Southern Scenic Route-on, a teljes egészében 610 km hosszú, U-alakú, rendkívül látványos aszfaltcsíkon a legérdemesebb. Az út egészen Queenstown-ból indul, s Te Anau-n keresztül egészen a tengerig halad, majd a part mentén viszi az utazót Dunedin-ig.
Az út a Manapouri tótól délnek veszi az irányt egészen a déli partig, amit az Orepuki nevű településtől 1 km-re el is a Gemstone beachnél. A Beach északi végét a MacCrackens Rest jelzi, ahol minden utazónak érdemes megállnia, szétnéznie és venni egy nagy levegőt. A Gemstone beach arról nevezetes, hogy ahogyan a neve is mutatja, olyan féldrágaköveket lehet itt a parton találni mint a jáspis, nefrit vagy kvarc. Népszerű szörfözőhely egyébként. Innen már csak pár kilométer a déli park riviérájaként is emlegetett Riverton, amely egy szép tengerparti kisváros, sziklás parttal.
Riverton-tól 30 kilométerre található a régió egyik legnagyobb települése, Invercargill, amit a víz és fény városának is neveznek. Egyébként Új-Zéland és az egész déli félteke legdélebbi városa. Az erős angol és skót gyökerekkel rendelkező város csomó utcáján angol és skót folyók után nevezték el (gondolom innen a víz városa jelző). A fény pedig onnan jön, hogy Invercargill nevezetes a hosszú és rendkívül látványos naplementéiről, valamint arról, hogy látható innen az aurora australis, avagy az északi fény - az aurora borealis - déli párja: a déli fény. Én pl. nem is tudtam, hogy van ilyen.
A másik dolog, ami felkeltette a figyelmem a városban, az Herbert James Munro, aki innen származik és ebben a városban vitt véghez nagy dolgokat. Ha ennyiből nincs meg a név, akkor még elárulom, hogy a fickót Burt Munro-ként is emlegették, avagy a világ leggyorsabb indiánja. Emberünk saját maga által kiszuperált Indian motorjával háromszor is gyorsasági világrekordot állított fel az 1960-as években, mindezt 63, 67 és 68 évesen. Volt, hogy 320 km/h-val is száguldott a papi.
Készült ebből egy elég jó film is, Sir Hopkins főszereplésével, a városban pedig meg is lehet tekinteni a Munro múzeumot, benne az eredeti világrekorder mocival. Nájsz.
Invercargill után kezdődik a déli partvidék azon része, amit The Catlins, vagy The Catlins Coast-ként emlegetnek a helyiek. A történet lényege annyi, hogy az út elképesztően szép partvonal és mérsékeltövi esőerdő közt vezet, és lépten-nyomon szolgál valami olyan dologgal, amiért érdemes lehet megállni. Mind növény-, mind pedig állatvilágát tekintve nagyon gazdag a terület, melynek nagy részét a helyiek ki is használják birkalegeltetésre jól. Emiatt szokták mondani, hogy a Catlins a legtipikusabb Új-Zéland. A csendes óceán közvetlen hatása miatt mindíg brutál erős szél fúj, és erős esőzésekre kell számítani egyébként.
Az első értékelhető megálló a Catlins-ben, az Invercargill-től kb. 70 km-re keletre - Haldane városától 20 perc sétányira - található Slope Point, amely egész Új-Zéland legdélebbi pontja. Van itt egy útjelzőtábla, amin látható, hogy mennyire van a déli sark és az egyenlítő (nem nehéz kitalálni, hogy melyik van közelebb), szép sziklás tengerpart, birkák és a szél által fazonírozott fák.
Innen további 13 kilométer a Curio bay, ami egy sárgaszemű pingvinkolóniának ad otthont, valamint megkövült kaori fák láthatóak a tengerparton, a vízben fekve. Dagály, illetve erősebb hullámtevékenység esetén itt is lehet találni blowhole-okat, sőt a tengerpart itself sem csúnya.
A következő megálló a térség egyik leglátogatottabb helye a McLean vízesés. Ehhez a Chaslands nevű település után le kell hajtani az útról a Rewcastle road-ra, ahol pár perces (kb. 3 kilométer) zötykölődés után egy parkolóhoz érünk.Innen kb. 20 perces gyalogolás árán lehet eljutni ehhez a több lépcsős, de összessségében 22 méter magas, kétségkívül szép vízeséshez. Az út végig eléggé illusztris ősvényen vezet az esőerdőben, míg végül odaér a vízesés aljához. Érdemes megsasolni.
A hely nevét egyébként egy korai telepesről kapta, aki időről időre ide járt fürdeni.
A terület magánkézben van, ezért valami belépődíjat is szednek, de cserébe a látogatók végigsétálhatnak a tenger által kialakított hatalmas barlangrendszeren. A barlangok magassága nem ritkán meghaladja a 30 métert is akár. A két hatalmas barlang a szikla belsejében egyébként egy nagyobb teremben találkozik össze, úgyhogy körbe lehet sétálni.
A hely viszont fekvéséből adódóan kizárólag apály esetén közelíthető meg, így tájékozódni kell, hogy mikor van low-tide.
Innen most kcsit ugrunk térben és egy 65 kilométeres drive thru után eljutunk a Catlins északkeleti határáig, a vicces nevű partmenti településig, Kaka Pointig, ami pedig azért érdekes, mert innen délnek fordulva - és még 8 km-t autózva - lehet eljutni a Nugget Pointig.
A Nugget Point egy eléggé jellegzetes-, és hát meglehetősen szép hely: egy meredek sziklakiszögellés a tengerparton, aminek tetején egy festői, 1870-ben épült világítótorony ácsorog, a part menti vízben pedig elszórva kisebb szikladarabkák (falatkák - Nuggets) néznek vissza a bámészkodókra. S ha mindez nem volna elég, a világítótorony melletti öbölban (Roaring Bay) olyan - már unásig emlegetett - állatfajok láthatóak vadon 24/7, mint pl. medvefóka, oroszlánfóka, leopárdfóka, elefántfóka, sárgaszemű pingvinek, szulák, kanalas gémek, a vízben Hector delfinek és nagyritkán bálnák.
Elképesztő lista, elképesztő kilátás, elképesztő ország. (^_^)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése