A park központjában két nagyobb tó terül el: a Rotoiti és a Rotoroa, s bár már maga a park is erősen védett, mégis szokták a park Rotoiti-tó körüli részét úgy emlegetni, hogy "sziget a szárazföld belsejében".
Ezen a kb. 50 km2-es területen ugyanis igyekeznek helyreállítani az eredeti őshonos új-zélandi élővilágot. A terület egyfajta menekülttáborként funkcionál az őshonos fajok számára, itt ugyanis különösen figyelnek arra, hogy a behurcolt gyomok és kártevők ne vethesség meg a lábukat. Emlékezzünk arra, hogy az Új-Zélandon őshonos madarak nagyrésze a természetes ellenségek híján az evolúció során nem tanult meg repülni, úgyhogy a behozott-, és itt elszaporodott rambó-hermelinek és oposszumok hatalmas mészárlásokat rendezhetnek, ragadozók lévén.
Hasonló problémát jelentenek a rágcsálók és a darazsak. Igen a darazsak. Mielőtt ezt jobban kiveséznénk, meg kell említeni, hogy a park növényzetét majdnem teljesen bükkösök alkotják. A bükkfákon, főleg a kérgén hajlamos megtelepedni egy apró rovarféle (lásd még, levéltetű), s a fák rostcsöveiből jó csöves módjára, nedveket szívogat. Mivel azonban ezekben a csövekben általában nagy a nyomás, ezért a rovarok sok nedvességet vesznek fel, amit mézharmat formájában adnak le, ami édes, illatozik és magas a tpértéke (fact.: a hangyák is ezért farmingolnak- és rendszeresen fejnek meg a levéltetveket).
A madarak már korábban elmegetett fura evolúciójának köszönhetően megtalálható itt számos olyan madárfaj, amely kizárólag ezen a mézharmaton él. Ilyen szárnyas pl. a Tui (jobbra), a kaka, vagy a már Cook által is emlegett csengőmadár. Nos ezekre a fajokra veszélyesek az emlegetett darazsak, elszipkázzák előlük a naftát jól.
A helyi hátizsákos turizmos központja is ez a város. Innen indul például a Travers-Sabine körtúra is, amely a maga 80 km-es távjával, elég durvának tűnik. A két azonos nevű folyó völgyében vezet az út, s a kettőt egy kiadós, 1800 méteres mászás köti össze (Travers gerinc).
A másik nevezetes célpont az Angelus tóhoz és az itt található menedékházhoz vezető számtalan út. Bár a menedékház maga "csak" 1650 méteren van, ahhoz, hogy ide el lehessen jutni, mégis meg kell mászni a gerincet, és itt pár 1800-as csúcsot is. Igazi magashegyi túra tehát.
Persze az Angelus tengerszem több különböző útvonalon is megközelíthető. Kis olvasgatás után úgy tűnik, hogy a Robert hegygerincen vezető utat ítélik sokan a legszebbnek. Mondjuk nagyjából mindegyik út ugyanolyan hosszúságú és nehézségű, azaz kb. 10-12 km hegynek fel kb. 6-7 óra alatt, szintben kb. 1000-1200 méter.
Persze számtalan kisebb séta és túraútvonal is van, ahol be lehet járni a szigorúan védett "szárazföldi sziget"-et is, megnézni a mézharmatkajáló szárnyasokat, stb. Ezek 1-2 órás, de max. fél napos séták csupán, de simán megéri végigsétálgatni néhányon.
A régió másik nagyobb turisztikai központja Murchison (st. Arnaudtól kb. 60 km), amely egyben a Kahurangi hegység déli kapuja is, s a tekintélyes Buller és a Matakitaki folyó torkolatánál fekszik. Murchison az Új-Zélandon is dúló aranyláz egyik helyszíne volt, ennek emlékét néhány elhagyott bánya őrzi. A város, a környező folyók miatt jelentős rafting központ is, bár ez engem annyira nem mozgat. Volt viszont 1929-ben egy földrengés Új-Zélandon, amelynek az epicentruma pont Murchison környékére esett és egy picit átrendezte a lendszkéjpet. Ekkor alakult ki például a közeli Maruia vízesés is, amin amúgy kajakkel le is lehet menni, helló, de látványnak sem utolsó.
És végezetül még egy kép a Rotoiti-ről, mert tetszik. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése