Az egész területet fura kettősség jellemzi. A Déli-Alpok 3000-es csúcsai és a lábai előtt elterülő hatalmas síkság már önmagában is érdekes összképet nyújt, de még érdekesebb a kép a térség egyik nemzeti parkjában, az Arthur's Pass Nemzeti Parkban.
Az Arthur's Pass a Déli-Alpok hegyláncain terpeszkedik el, s az 1929-es alapítási dátumával Új-Zéland déli szigetének leghajlottabb korú nemzeti parkja.A parkot a State Highway 73 szeli ketté, amely teljes, 231 km-es hosszának egyik legérdekesebb szakasza az, amikor az út áthalad először az Arthur's Pass nevű településen - mely az itteni kirándulások kiindulópontja -, majd pedig a változatosság kedvéért szintén Arthur's Pass-nak keresztelt hágón (tengerszint felett 740 méter), s ezen a ponton köti össze a keleti- és a nyugati partot-, Christchurch-öt, Greymouth-tal.
A park a nevét, a hágót 1864-ben felfedező Arthur Dudley Dobson-ról kapta (s mint annyi mindent, ezt is a pénz motiválta: az aranyláz idején kőkemény 200 dollár jutalmat ígértek annak, aki utat talál a Déli-Alpokon keresztül, ezzel leegyszerűsítve és olcsóbbá téve a kereskedést. Ezzel egyidőben a mi jó öreg Arthur-unk apja lett megbízva, hogy mérje fel a környező térség átkelési lehetőségeit, de ő is csak azt az utat találta, amit a maorik már hosszú évek óta használtak vadászösvénynek, s amit a fia Arthur már bejárt korábban).
Érdekes, hogy az út a felfedezés után egészen hamar meg is épült (1866 - 1 év, helló magyar útépítés!), s ezzel párhuzamosan a vasúti sínek lefektetése is elindult egyszerre a hágó mindkét oldaláról, majd 1923-ban az Otira alagút kifúrásával át is adták a vasúti forgalomnak.
Ezzel persze az út jelentősége csökkenni kezdett. Történt ez többek között azért is, mert több olyan veszélyes szakasz is volt az úton, amit többnyire télen le kellett zárni a balesetveszély miatt. A legveszélyesebbnek ítélt szakasz az Arthur's Pass és Otira település közötti rész, ami bár igen meredek-, mégis omladékból származó kőtörmelékre épült, s emiatt a vízmosásoknak, valamint a zord időjárási körülményeknek köszönhetően évről-évre újra és újra tönkrement/leszakadt. Ennek köszönhetően a 90-es évek közepétől megindult az okoskodás, s végül a rendkívül látványos Otira Viadukt-, valamint számos, az omlásveszélyt elhárító védőfal, s tető megépítésével sikerült minimalizálni a veszélyt, s egyben egy újabb túristalátványosságot teremteni. Íme:
A parkban számos 2000-es csúcs várja, hogy megmásszák őket. Közülük is a legmagasabb, a 2400 méter magas Mt. Murchison. A hegyek között gleccserek által kikoptatott völgyek húzódnak. Az említett kettősség emellett ott is megmutatkozik, hogy a park nyugati oldalán, a Déli-Alpok nyugati lejtőit - mivel többnyire esik - hatalmas kiterjedésű esőerdők borítják, míg a keleti oldalon óriási bükkfákat találni. A nyugati oldalon meredek-falú szurdokokban, gyors-folyású folyók rohannak a Tasmán-tenger felé, míg keleten lomhább, több ágból álló, széles medrű folyók indulnak az Óceánba.
Az egyik legnépszerűbb a rövid útvonalak közül a Devil's Punchbowl Fall-nak (az ördög puncsostála vízesés) keresztelt természeti jelenség. Angolul kicsit tudóknak már kiderülhetett, hogy ez egy vízesés, s nem is akár milyen: 131 méter magas, s bár a teteje már az útról is látszik, kétszer fél órát (oda-vissza) érdemes beáldozni az ember életéből, s elsétálni a vízesés aljáig. Itt egy kép.
Szintén az út mentén található a Castle Hill természetvédelmi terület. Ezen a területen nagyon furi, és helyenként akár 30 méteres sziklaképződményeket lehet körbejárni, s ha az ember ért a falmászáshoz, akkor megmászni is akár. Itt nincs jelölt út, de mivel útmenti dolgokról van szó, s a túristák már kitaposták a füvet, ezért eléggé evidens a dolog.
Egy kicsit hosszabb, de hasonlóan látványos útvonal az Avalanche Peak (Lavina-csúcs) nevet kapta, ami már egy magashegyi túra, annak minden szépségével és nehézségével. Azért népszerű ez az útvonal, mert ez az egyetlen csúcsravezető út, mely elejétől a végéig jelölt.
Két útvonal is megmássza 1833 méteres csúcsot (ez szintben 1100 méter mászást jelent), mindösszesen 6-8 óra alatt oda-vissza. A kettő közül - Avalanche Peak Track és a Scott's Track -, a Scott's Track a látványosabb, bár picit kapaszkodósabb. Kétségtelenül megéri felmenni, a látvány kárpótól a fáradalmakért.
S végül egy érdekesebb kis kirándulás, a Cave Stream Scenic Reserve. Ez gyakorlatilag egy olyan másfél-két órás körtúra, amelynek van egy, kb. 400 méter hosszú, barlangon belüli szakasza. A barlangot a patak vágta a mészkőbe, s még tapasztalatlan barlangászok számára is járható. Természetesen heves esőzések után bizonyosan nem érdemes bemenni, mert életveszélyes, és egyébként is tájékozódni kell a vízállásról, mielőtt bemenne a látogató. Ja meg persze nem árt fejlámpát, meg - biztos, ami biztos - egy váltásruhát is vinni. :) Bejárat, benn, kinn.
A déli sziget hegyeiben, főleg ott, ahol bükkösök is vannak, a látogató könnyen belefuthat egy első látásra talán papagájnak tűnő, ámde annál sokkal nagyobb és intelligensebb madárba, a Kea-ba, amely az itteni sziklahasadékokba, lyukakba szeret fészkelni.
Bár a Kea nagyon barátságos, s teljesen megszokta az ember társaságát, etetni mégsem szabad (Bár előszeretettel lopkodja el az őrizetlenül hagyott élelmet, szedi szét az érdekesebb tárgyakat. Ide tartozik a táska, fényképező és az pl. autó is). Na szóval az Arthur's Pass környékén, már csomó ilyen madárkába lehet belefutni, s ez már önmagában is élményszámba megy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése