Az út Marahau felé

A mai nap leginább az utazásról szólt, azon belül is, hogy minél közelebb jussunk az Abel Tasman nemzeti parkhoz. Az idő sem volt kegyes hozzánk, már reggel teljesen szürke volt az ég, akármerre néztünk és miután beszálltunk a kocsiba, az eső is eleredt. Ez nagyjából így is maradt szinte egészen Nelson-ig, azonban kb. 20 km-re Kaikoura-tól egy kis meglepetés várt minket.

Az Ohau nevű kilátópont, ahol miután kikászálódtunk az autóból, megláttunk 2 fókabébit. Majd még kettőt, később még kb. 20-at, majd kicsit közelebb lépve a parthoz, az egész sziklás partvonal úgy nézett ki, mint egy fókajátszótér. Csapzott bundájú és gülüszemű fókabébik, amerre a szem ellát, s mind pancsol, viháncol, játszik.

A szakadó eső ellenére velük egész jól elszórakoztunk egy darabig, majd továbbmentünk, de csak kb. 1 km-t, az Ohau vízeséshez vezető ösvény bejáratáig. Ahol számunkra kicsit szürreális környezetben, erdőben, egy csobogó patak vizében játszottak a fókabébik, mindenféle szülői felügyelet nélkül.

Felsétáltunk a vízesésig, mert ha az embernek szerencséje van, itt találhatja a legtöbb kisfókát, akik néha még a vízesés tetejéről műugrógyakorlatokat is bemutatnak. Sajnos azonban, mivel nem csak mi voltunk épp az ösvényen, hanem olyan idióták is, akik úgy gondolták, hogy a szerencsétlen fókákat biztosan nem zavarja, ha megpróbálják őket fél méternyire megközelíteni, s vakuval a képükbe villantani, ezért nekik köszönhetően a vízesésnél már nem voltak fókák.

Sebaj, visszafelé, mikor már majdcsak mindenki lelépett, a patak alsóbb szakaszán megint ott voltak a picik, s zavartalanul folytatták a játékot. Erről már túl sok kép nem készült, csak pár videó, de azt most sávszél híján nem tudjuk kitenni ide.

A második megálló a Pelorus folyó mentén kialakított természetvédelmi terület volt, amelynek fő látványossága a hatalmas Totara fa, amit mi jól meg is kerestünk. Az erdőnek egyébként tetszetős alkotóeleme a páfrányfa. :)

Kriszti egész új-zélandi tartózkodásunk alatt kiwit akar látni (jóhogy! - a szerk.), úgyhogy a Pelorus-nál sem volt rest kiwiket csalogató hangokat kiadni ( "píí-pííí-píííí" ), valamint minden fura csipogásra azonnal jéggé dermedni, s csendben annyit kérdezni: - sssh, kiwi?!

Hát kiwit itt sem láttunk.

Az út vége felé még megálltunk Nelson-ban, hogy együnk egy fagyit, ahelyett sétáltunk egyet a városközpontban, s egy útszéli büfékocsiból ettünk egy kínai tésztát. Nelson-ról négy dolog, amit szeretnénk rögzíteni:
- csúnyák a kamaszok
- iskolai egyenruhában járnak
- hová lett a tenger?! (apály volt, s az egyébként tengerparti városból egyáltalán nem is látszott semmiféle víz!)
- megtaláltuk a város azon nevezetességét, amiért egy másik magyar hajlandó volt idáig elutazni. Szia Laci. :)

Ja és közben meglett a háromezredik leautózott kilométer, Kriszti a baloldali közlekedést, és a nemsokára megváltozó, rendhagyó új-zélandi KRESZ-szabályokat is magabiztos rutinnal alkalmazza.