Ennek megfelelően reggeli után még kerestünk Turangi-ban egy könyvtárat, ahol a rettentő kedves és segítőkész személyzet azonnal internethez juttatott bennünket, úgyhogy blogot update-eltünk, felpakoltuk a képeket, olvasgattunk, leveleztünk. Miközben Kriszti a dolgait intézte a könyvtárban, én próbáltam szállást találni estére. A negyedik telefonnal már sikerrel is jártam (lévén hétvége és ragyogó idő, szinte minden olcsó szállás tele), úgyhogy indulhattunk is.
Az út végig a Taupo tó mentén vitt, de nem nagyon álltunk meg, inkább csak az autóból nézelődtünk. A tó északi csücskénél azért mégis kiszálltunk, s lőttünk pár képet, meg elmajszoltunk néhány kekszet, miközben néztünk az égből potyogó számtalan ejtőernyőst.
Csak hogy ne legyen olyan egyhangú az út (amúgysem volt az), még elmentünk a Huka Falls nevű vízeséshez, s megnéztük jól azt is. Érdekes, hogy az előző heti nagy esőzések sehol nem látszanak a folyókon, sőt, inkább apadtak, mintsem áradnának. Szóval a Huka Falls-nál sétáltunk egyet, aztán megint autózás.
Taupo-tól az út érdekessé vált, ugyanis kb. 200 méterenként hagytunk el egy-egy földből felszálló páraoszlopot, amihez a kocsiba betörő erős záptojásszag társult minden esetben. Akartunk volna megállni, de azt figyeltük meg, hogy minden ilyen el van kerítve alaposan, egyrészt a hülyék ellen, másrészt mert minden ilyen terület már magánkézben volt. Pár év és milyen jó is lesz a geotermikus energia.. Apropó, nem egy vagy kettő, hanem számtalan "erőművet" láttunk, amely a földből előtörő gőzre épült.
Már csak 30 km volt hátra a célig, amikor még tettünk egy megállót, s a tűző napsütés elől betértünk a Wai o tapu nevű geotermikus játszótérre, amiről két dolgot kell tudni. Az egyik, hogy új-zélandi utazásunk kezdetéig Kriszti csak ennek a helynek nevét bírta megjegyezni, a másik pedig, hogy a Wai o tapu szépsége nagyban függ az időjárástól és az őt táplálók vizek bőségétől. Esetünkben az időjárás jó volt, azonban a Wai o Tapu különböző színű és szagú látványosságai nagyrészt ki voltak apadva. Bár egy kicsit csalódottan távoztunk 2 órával később, azért így is volt bőven érdekes dolog. A látnivalók nagy részét egyébként a földből előtörő forró gőz és az által kioldott ásványi anyagok által elszínezett vizek adják.
Ezek mellett voltak még furcsa kráterek, gőzt okádó kövek, fortyogó/bugyogó/bogyburékoló víz, valamint forró bugyborékoló sár és mindezek mellé az iszonyú erős kén szag. Eléggé földöntúli volt a táj.
A Wai o tapu kijáratától nem messze látszólag teljesen ok nélkül állt az út szélén egy halom autó, így mi is megálltunk és körbenéztünk. Csakhamar kiderült az okosság, ugyanis 20 méterre az uttól egy kis patak felduzzasztott részében vagy 10-15 ember üldögélt legott. Nosza, nekünk sem kellett több, irány a patak egy másik szakasza és mi is bevizsgáltuk a vizet és meglepő módon meleg volt. Erdő, szokványos hegyi patak, tiszta víz, lelátsz az aljára, de amikor belerakod a kezed, majdnem hogy éget.
Fürödni végül csak fél lábbal fürödtem benne (ráadásul azon is cipő volt) a sok nyomorult sandfly miatt (vagy nem tudom mik ezek,mert elvileg az északi szigeten nincs sandfly, de rám változatlanul jönnek valamiféle harapós kis legyek, pedig fürdök rendszeresen), de ettől függetlenül eléggé érdekes élmény volt.
Rotorua-ban a szállásunk simán megtaláltuk, majd sétáltunk is egyet a kis városban. Az immár megszokott új-zélandi városkép fogadott. Szép kis színes házak, max 1-2 emeletesek, nyugodt mosolygós emberek, néhányan a parkban piknikezve, néhányan a városban lófrálva. Mi még elmentünk vacsinak valót venni (milánóit főztünk végül, jó sokat), aztán belaktunk jól. Este még kiültünk a városközpontba netezni egy kicsit (van ugyanis ingyen wifi), hogy másnapra nézzünk valami programot, aztán vissza a szállásra és süppedés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése