Castlepoint

A tegnapi nap nem volt túl eseménydús, azt leszámítva, hogy búcsút vettünk (egyelőre) a déli szigettől és átkompoztunk az északira. Az út egyébként tökéletesen eseménytelenül telt, amíg a Queen Charlotte Sound-ban hajóztunk, addig volt látnivaló, ültünk is fenn a 10 szintes hajó tetején, mint a verebek, s süttettük magunkat a napon.

Amint viszont kiértünk a nyílt vízre, s a szél elképesztően fújni kezdett (a tenger meg hullámzani, a tiszta idő ellenére), inkább lementünk és tespedtünk a fotelekben. Én aludtam, Kriszti meg szédült. A 92 km-es út több, mint 3 óráig tartott, míg végül kikötöttünk a fővárosban, Wellingtonban.

Innen aztán már csak a hirtelen megnövekedett forgalmon morogtunk (a déli szigethez képest), meg azon, hogy mennyire is utálunk a dugóban ülni.

Örömmel tapasztaltuk, hogy ezen a szigeten is jó az idő, angolul beszélnek az emberek, s vannak hegyek. Az első és egyetlen megálló a kb. 150 km-es út során a Rimutaka domb tetején volt, ahol nézelődtünk egy kicsit, s miután elrágtunk egy almát, mentünk is tova.

Az esti szállásunkat viszonylag egyszerűen megtaláltuk, úgyhogy a már szokásossá váló főzés és filmnézés után nyugovóra is tértünk.

Másnap reggel szó szerint a hasunkra sütő napra ébredtünk, majd felkerekedtünk, hogy megnézzük a Castlepoint-t, ami egy zátony, egy világítótorony meg egy homokos tengerpart.

Itt jól el is voltunk majdnem délig, s kb. ezalatt a legmozgalmasabb dolog ami történt kb. az volt, ahogy a szél a homokot fújta. Olyan erővel művelte ezt ugyanis, hogy a bőrünkhöz csapódó homokszemek elég rendesen "csíptek", mintha egy tűvel egy pillanatra megszúrták volna a lábunkat. Érdekes élmény volt.

Miután itt sétálgattunk pár órát, nyugatnak vettük az irányt, hogy meglátogassuk a Taranaki-t. Ez viszont részletesen a következő bejegyzés témája lesz, addig is egy kis ízelítő.