A régió gyakorlatilag egy 600 km hosszú partszakasz, amit keletről végig a Déli-Alpok-, nyugatról pedig a Tasmán tenger határol.
A Westland volt Új-Zéland utolsó szakasza, amit felfedeztek és benépesítettek. Szépen kezdtek településeket alapítani, majd ezek várossá fejlődtek, viszont amit a környék erdejeit kivágták, a szenet és aranyat kitermelték, a városok kezdtek egyre kihaltabbá válni, s akik pedig itt maradtak, földműveléssel foglalkozni. Napjainkra viszont ez megváltozott: szinte az egész partmenti övezet védetté vált, a mezőgazdaság visszaszorulóban van, a helyiek pedig egyre inkább kezdenek a turizmusból hasznot húzni.
Nelson felől érkezve - Westport városa után kb. 10 kilométerrel - az első megálló lehet Cape Foulwind. A helyet Abel Tasman még Rocky Cape (szikla-fok)-nek nevezte el, ami kicsit jobban leírja a helyet, mint a mostani neve. A Foulwind (aljas szél) Cook kapitány adta a helynek, mert innen nem túl messze futott zátonyra a hajója. Ami miatt érdekes a hely az egyrészt a szép tengerparti sziklák, másrészt pedig az egész évben itt, a Tauranga öbölben élő fókakolónia. November magasságában különösen sokat lehet látni itt egész közelről, mert ilyenkor van a párzási időszak.
Lehetőség van a Cape Foulwind-től átsétálni az öbölbe (másfél óra egy irányban), vagy egyből az öbölhöz autózni és 10 perces sétával abszolválni a témát. Sziklák, világítótorony, nyugati part, naplemente.
Westport-tól továbbhaladva, kb. 50 km-re délre fekszik Punakaiki. Punakaiki egy kis partmenti település, a lakói többnyire halászatból élnek. Látszólag semmi érdekes nem lenne itt, ha a természet nem alkotott volna valamit. A Punakaiki Pancake Rocks (avagy palacsinta sziklák). Kb. 30 millió évvel ezelőtt az elpusztult és tengerfenékre ülepedett tengeri élővilág a fölé nehezedő kb. 2000 méteres vízoszlop hatására jól összetömörödött hol lágyabb hol pedig masszívabb rétegekké. Aztán, ahogy az itt már csak lenni szokott, némi szeizmikus aktivitás a felszínre hozta az egész cuccost, amit aztán az időjárás pusztítani kezdett. Így alakultak ki az amerikai-palacsinta szerű sziklaalakzatok.
A túristák legnagyobb ellensége az eső. Na ez az a megállapítás, ami erre a helyre nem igaz, pláne ha az eső egy kis viharral is jár.
A Tasmán tenger felől egyébként is állandóan fújó szél, ha egy kicsit viharosabb az átlagosnál, akkor Punakaiki palacsinták környékén működésbe lépnek az úgynevezett blowhole-ok. Ez az egész annyit tesz, hogy a szél és a sós víz kis hasadékokat vágott a partvonalban a hullámverés utjában álló függőleges sziklafalba és erősebb hullámverésnél ezek a repedések elvezetik a vizet, majd méterekkel arrébb néhol akár függőlegesen is, - a hullámverés energiájának köszönhetően - szökőkútként lövik ki a vizet.
A továbbra is gyönyörűszép partmenti úton tovább haladva dél felé egész West Coast legnagyobb városa, Greymouth következik. Itt igazából aranylázkori relikviákon, pár múzeumon és jóárasított szállásokon kívül semmi érdekes nincs, viszont a várostál már nem sokkal délebbre csatlakozik be a Christchurch-ből az Arthur's Passon keresztül érkező út, hogy aztán a State Highway 6-ba olvadva érje el Hokitika városkáját.
Hokitika igazából egy unalmas tengerparti kisváros, amit az 1800-as évek közepén alapítottak az aranyláz idején, de miután az arany és az itt nagy mennyiségben kitermelt jádekő is elfogyott, valamint a környék összes pénzzé tehető természeti értékét kitermelték, a város elkezdett elnéptelenedni. Mígnem élelmesebb helyiek elkezdtek egyrészt tejiparral foglalkozni, másrészt turizmusból élni. Hokitika jelentős kézműves központ, az ide tévedő túristák fúrnak-faraghatnak, akár jade-kőbe is, sőt 1990 óta minden évben megrendezik itt a Wild Food Festival-t, amivel kapcsolatban le sem akarom írni, hogy mennyi förmedvényt esznek meg, bár csak egy képet azér embeddálnék. Balls! :D
Hokitika után a legtöbb utazó már különösebb megállók nélkül lezúzza a maradék 140km-es távot, ami a Westland Tai Poutini National Park határiáig vezet. A park két legnépszerűbb túristalátványossága a két gleccser: a Franz Jozef- és a tőle 20 km-re délre fekvő Fox gleccser. A dolog érdekessége szemben pl. a sógoroknál található gleccserekkel egyebek mellett, hogy itt a jégfolyamot mérsékelt övi esőerdő veszi körül - ami már önmagában is abszurd szerintem - valamint, hogy a gleccser vége tengerszint felett mindössze 300 méteren van!
Mivel a Déli-Alpok vízválasztó hegységként funkcionál, ezért fent valami elképesztő mennyiségű hó hull (50-80 méter évente!), ez a hó táplálja a gleccsereket, amelyek mivel be vannak szorulva a hegyek közé, viszonylag kis területen kénytelenek haladni. Ebből pedig az következik, hogy a sebességük a világon egyedülálló módon akár 5 méter is lehet naponta (pont 10x gyorsabbak, mint a svájci tesóik).
Kis érdekesség: 1943-ban egy repcsi zuhant le a gleccseren, a jégfolyam végétől kb. 3,5 km-re, aztán 6 és fél évvel később le is ért a gleccser aljára jól.
A Ferenc Jóska gleccser 12 km hosszú, a hegyekben pedig egy 20 négyzetkilométeres hómező táplálja. A nevét, jódlizó, kertésznadrágos osztrák felfedezőjétől Juius von Haast-tól kapta. A Fox egy picivel hosszabb, 13 km, s nevét nem egy rókáról, hanem az 1872-ben ide látogató miniszterről, Sir William Fox-ról kapta.
A Fox gleccser melletti településtől alig 10-12 kilométerre van a csomó képeslapon feltűnő-, sok ember szerint Új-Zéland egyik jelképeként számontartott Lake Matheson. A tóra egyébként sok szót nem érdemes vesztegetni, hacsak annyit nem, hogy számos körülmény pontos együttállásának köszönhetően a tó vize rendkívül nyugodt, alig fodrozódik, s a víz színe is (nem vicc!) pont megfelelő ahhoz, hogy a lehető legjobb tükröződést biztosítsa a háttérben magasodó hegyecsúcsoknak: a Mount Cook-nak és a Mount Tasman-nak.
A parkolóból a tó túloldala (ahonnan a fentihez hasonló képet lehet készíteni) kb. 40 percnyi sétába-, a tó megkerülése pedig mindösszesen másfél órába telik.
Fox Glaciertől a Haast hágó, már csak 121 kilométer, innen pedig még 200 kilométer a hágón keresztül Queenstown.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése