Abel Tasman

Ma az előrejelzésnek megfelelő napsütésre ébredtünk, nem volt más dolgunk tehát, mint felkerekedni az Abel Tasmán nemzeti park meglátogatására. De előtte azért csináltunk pár szenyát, s szereztünk a mekiben egy kávét (ez később fontos lesz).

Az első megállónk a mindössze 15 kilométerre fekvő Kaiteriteri volt, amelynek tengerpartján egy érdekes sziklaképződmény áll: egy törött alma alakú szikla (Split Apple Rock). Az autót a parkolóban magunk mögött hagyván baktattunk lefelé a sáros erdőn keresztül a partra. Az egy kilométeres utat megtévén az erdőből szinte egyből a tengerbe érkeztünk ráeszmélve a tényre: dagály van. Ez abból a szempontból okozott problémát, hogy mi bakancsban voltunk, a szikla meg vagy 100 méterre odébb. Megkezdtük hát versenyfutásunkat a hullámokkal: kifigyeltük a legközelebbi száraznak tűnő részt, majd mikor a hullám épp visszahúzódóban volt: spuri: én elől, Kriszti mögöttem.

Pár másodperccel, és egy kicsit erősebb hullámmal később az én bakancsom vizesen a kezemben lógott, én pedig immár mezítláb a vízben, miközben Kriszit egy magasabb sziklán a kávéját kortyolgatta egykedvűen (és szárazon).

A visszautam sem volt kevésbe kalandos: mivel nem tudtam megkülönböztetni a homokot a sziklától, s a vizes sziklának van egy olyan tulajdonsága, hogy csúszik, ezért taknyoltam is egy szépet. Öröm az ürömben, hogy legalább nem lettem vizesebb, mint előtte voltam. Viszont a térdem szépen lehorzsoltam, de sebaj, a kocsiban van ragtapasz és betadine, úgyhogy már csak el kell jutni oda.

Ami nem is volt olyan egyszerű, tekintve, hogy mindketten bokáig homokosak voltunk, a hullámverés miatt pedig esélyünk sem volt megszáradni, az erdő meg hát még mindíg sáros. Kriszti a megváltást egy fél méter magas fűcsomóban látta meg, letépett vagy két csokorral, s azt gondolta, hogy majd szárazra csapkodja vele a lábát (?!). Mikor rájött, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen (és csíp is), gondolta, inkább törölközőként használja, s a két végét összefogva, laza mozdulatokkal húzgálta a lábfején (sajnos erről kép nem készült, de bármelyik Tom és Jerry epizód tökéletes illusztráció lenne egyébként).

Miután ez a módszer sem nyert, sőt a fűcsomó lábtörlőként sem funkcionált megfelelően, úgy döntöttünk, hogy a három méterre álló wc-ből szerzünk wc papírt és megpróbáljuk azzal. 5 perccel később Kriszti lábán már bakancs volt, én meg a sandfly-ok elől menekülve, vérző térddel, mezítláb vágtattam az autó felé az erdei ösvényen. Az orvosi ellátás, valamint száraz ruhára váltás után mentünk tovább az Abel Tasman park déli bejárata, Marahau felé.

Marahau-ban az autót leraktuk, s elkezdtük a túrát a 12 km-re lévő Anchorage felé. Az út végig egy tengerparti ösvényen vezett, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a sűrű dzsungel-szerű erdőben mész, balra hegyek, jobbra pedig az aranyszínű homokkal szegélyezett öblök, s a gyönyörű kék tengerpart.

Az Anchorage öbölig végül nem mentünk el, cserébe vagy 8 km után letáboroztunk a mesés Stillwell bay-ben. Itt Kriszti megint összeakasztotta a nemlétező bajszát egy sirállyal. Úgy látszik, hogy minden új-zélandi madár a kajáját akarja. De őt keményebb fából faragták ám, s félelmetes fogait a sirály felé vicsorítva, azonnali győzelmet aratott. A sirály riadt fejét természetesen dokumentáltuk.

Szóval az öbölben jól meguzsonnáztuk a maradék szendvicseinket, élveztük a napsütést és a tengert. Otthon nem tudjuk, hogy milyen az idő, de mi itt fürdőruhában a tengerben, egy picit lehet, hogy kezdtünk fázni. :)

Az út közben találkoztunk megint egy halom jópofa madárral, a kedvencünk a szemöldökös madár (sajnos a rendes nevét nem tudjuk, korábbi bejegyzésben már szerepelt ő is), sőt láttunk egy egész búbosfejű minipáva(szerű) madárcsaládot is. Engem még mindíg meglep, hogy mennyire nem félnek az embertől, kb. fél méternyire meg lehet őket közelíteni.

Az út nonplusz ultrája madár tekintetben egyébként az az úttesten falatozó sas volt, aki közeledtünkre az ebédjét (egy korábban elgázolt sündisznó) egész egyszerűen felmarkolta és a kocsi előtt repült vele egy biztosabb helyre. Ha ezt sikerült volna lefotóznunk, tuti valamilyen díjat nyertünk volna, de mivel mi is csak tátott szájjal bámultuk, ezért se kép, se díj.

A mai út végére maximum annyi izgalom maradt, hogy vajon kifogy-e az autóból a benzin, mielőtt visszaérünk a benzinkútig (le akartuk mérni, hogy mennyit tudunk menni egy tank benzinnel. Úgy tűnik 40 literrel mentünk 500 km-t.).

Nem fogyott. Cserébe a mai szállásunkon (happy apple), van egy láda ingyen alma, sőt keresnek 4 embert is almát szedni, úgyhogy akit érdekel csomagoljon. :)