Kriszti vágyálma, ami lendületet adott volna a reggelhez, az előző este kinézett 6-os muffin csomag volt. Mivel azonban reggelizés közben egy koreainak kinéző ausztrálra (!) lettem figyelmes, nomeg arra, hogy pont oda készül, ahová mi is szerettünk volna - így egyrészt bekéreckedtünk a kocsijába, másrészt a muffinokról alkotott vágyálom és a reggeli fogmosás ábrándja is szertefoszlott.
Szóval beültünk a csóka (Eric) mellé, aki mint kiderűlt új-zélandi születésű és élt is Auckalndban egész sokat, de aztán elköltözött Sydney-be, mert azt gondolta, hogy ott nagyobb karriert tud összehozni. Elindultunk a kb. 50 km-es útra (ebből 40 nem aszfaltozott úton vezetett), hogy aztán el tudjuk kezdeni a túrát.
Az út érdekessége az volt, hogy 4 kis patakot is keresztezett, melyek mélysége néha brutális 10 cm-t is elérte. Eric a patakok látványától olyan szinten összecsinálta magát, hogy lelassított, meditatív állapotba süllyedve vizsgálta a patakmedret és kérdezgette, hogy szerintünk hol kellene átkelni. Mi nagyjából egy bólogatással és egy "mindegy"-el elintéztük, mire ő hátratolatott, nagy levegőt vett, úgy elkezdte szorítani a kormányt, mint ha nem lenne holnap, majd padlógáz. Teljesen simán átértünk nyilván a másfél méteres patak túloldalára mindenféle probléma nélkül.
Eric később levonta a konklúziót: úgy kell átkelni a patakokon, hogy nem szabad megállni bennük. Ezúton is gratulálunk.
Először a Rob-Roy gleccser aljáig másztunk fel, közben emberünk folyamatosan az óráját nézte, valamint fura angolsággal egyfolytában a pénzről beszélt, meg a magyar gazdaság milyenségéről. Hiába no, politikusaink híre messzire száll..
Nagyjából 3 órával később ismét a túra elejét jelző függőhídnál álltunk, mire Eric közölte, hogy ő úgy gondolta, hogy lenyomja az Aspiring Hut-hoz vezető 5 órás túrát is. Jobb ötletünk nem lévén, mi is vele tartottunk és nem is bántuk meg. Ez az út végig a völgyben vezetett, és szerintünk sokkal látványosabb volt, mint a gleccserhez vezető út, viszont cserébe végig szembe sütött a rendkívül erős nap. Bár volt naptejünk, mégsem mentünk el csak az út kb. 4/5-ig, mert elképesztően meleg volt. Ja és a szembejövők folyamatosan fals információkkal láttak el azzal kapcsolatban, hogy milyen messze vagyunk még. No persze így sem bántuk meg, mert a Matukituki folyó völgye nagyon szép volt: zöld mezők, tehenek a völgyben, körben pedig hatalmas hegyek, gleccserekkel borítva.
Miután visszafordultunk és kényelmesen visszasétáltunk a parkolóba, kisvártatva Eric is megérkezett és visszamentünk a szállásra jól, majd megettük a maradék kajánkat és lementünk a boltba a jól megérdemelt muffinért és egy 6-os csomag sörért. A muffin finom volt, a sör pedig hideg, úgyhogy minden rendben a világgal.
Maga Wanaka egyébként egy nagyon hangulatos kis város, kb. a környék Siófoka. Apró városka, remek kilátással a tóra, amelynek partján fekszik, körben pedig mindenfelé kisebb-nagyobb hegyek. A déli sziget eddig látott képéhez képest itt rengeteg volt az autó és az ember, pezsgő volt az éjszakai élet.
A következő reggelen (azaz ma, március 10) pedig a Crown Range road-on keresztül (Új-Zéland legmagasabban fekvő útja - kb. 1000m) átautóztunk Queenstown-ba, ahová reggel telefonon intéztünk szállást.
Most még sétálgatunk egyet a városban, holnap pedig irány Glenorchy és egy kis kirándulás a Routeburn track-en.
A Wanaka-i album is kikerült jobb oldalra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése