Még mielőtt azonban elmesélnénk a napunkat, egy pár szó az akkori szállásunkról (A fehér elefánt). A ház kívülről nagyon pofás volt egyébként, de mivel szokás szerint aznap foglaltuk a szobát, szerintem az utolsó franciaágyasat fogtuk ki. Ami a szoba elhelyezkedését illeti, a határoló 4 fal túloldalán a következők helyezkedtek el: veranda, beszélgető hellyel, főbejárat L alakú közlekedővel (innen nyílt a tévé szoba, a konyha és a fürdő), valamint egy 8 ágyas szoba (amiről nyílt egy ablak a mi szobánkra, közvetlenül az ágyunk felett. Szerencsére a függöny, a mi oldalunkon volt).
Szóval reggel 7-kor, mikor épp megint delfinekkel álmodhattam, ez a három derék fekete fiú, pont a verandán akarta elmesélni élete nagy sztoriját, ami én sajnos beléjük folytottam.
Miután reggel más szállás után néztünk, már el is indultunk végre. Az időjárásról tudni kell, hogy végig borult volt és amint elkezdtünk tengerszint felett 1-2 méterről 812 m-re mászni, máris egy felhőben találtuk magunkat, amiből csak a hegy másik oldalán jöttünk ki szinte. Egyetlen helyen álltunk meg, ahol 1-2 fotó után azzal szórakoztunk, hogy rohantunk az ösvényen és megpróbáltuk a fákról egymás nyakába rázni a korábbi eső maradék cseppjeit. Szóval jól elvoltunk.
Említettük korábban, hogy Új-Zéland útjai kíváló minőségnek örvendenek, vagy ha épp nem, akkor aszfaltoznak, mint gép. Na most, minden civilizáción túl, a Farewell Spit-től alig néhány kilométerre, Kriszti roppant tehetségről tett tanúbizonyságot, ugyanis azt az egyetlen kátyút, ami az aszfaltozott utakon fellelhető volt, rögtön 80 km/h-s sebességgel meg is találta. Természetesen térerő a kanyarban sem, telefonfülke is kb. 20 kilométerre, autót meg kb. egész nap sem láttunk. Nagyon okos fejjel vizsgálgatva az autót, kisvártatva rájöttünk, hogy nem kaptunk durrdefektet, így semmi nem állhatott közénk és a Farewell Spit közé.
Kivéve az időjárás, mert ha korábban azt már mondtuk, hogy nagyon kegyes volt hozzánk, aznap az is kiderült, hogy a humorérzéke is kiválló. Történt ugyanis, hogy az autót a parkolóban hagyván, javában baktatunk a homokos, rengeteg kagylóhéjjal - és a rothadó kagylótetemeket dézsmáló legyekkel - borított tengerparton, ami a család légiközlekedésben dolgozó tagja szerint nem volt különösebben szép, sőt az itt tanyázó fekete hattyúk áldásos tevékenységének köszönhetően tele volt hattyúszarral. Joggal mondogathatta tehát - miután az eső is eleredt szépen, valamint a látótávolság 10 méterre csökkent a felhők miatt -, hogy
"unom ezt a szaros tengerpartot".
A lényeg az, hogy ahogy közeledtünk a Farewell Spit hosszú homoknyelve felé, úgy zendített rá egyre jobban eső, s úgy ment el a mi kedvünk is egyre jobban az egésztől.
Ekkor még kb. 2,5 kilométert kellett volna gyalogolni, mögöttünk pedig már legalább ennyi volt. A vége az lett, hogy visszafordultunk, nade az időjárás nem hagyta ám annyiban: ahogy hátat fordítottunk a célnak, már kezdett is elállni. Pár száz lépéssel később már alig esett, s a felhők is felszállni látszottak. Ekkor egész komolyan elkezdtünk foglalkozni a visszafordulás gondolatával - hisz azért mégis meg kellene nézni ezt a dolgot, ha már ennyit mentünk/autóztunk -, ám ebben a pillanatban az eső újra erősen rákezdett. Átázott nadrággal, esőkabátban baktattunk hát vissza az autó felé, közben végignéztünk egy csiga vesszőfutást (mert közben apály lett), valamint a már partravetett, s egyébként is döglött medúzákon álltunk bosszút az esőért.
Természetesn mikor az autóhoz értünk, már hétágra sütött a nap, de akkor már nem engedtünk a csábításnak, s mivel Lizi kerekei sem eresztettek le addigra, mentünk inkább tovább. Legalább lesz miért visszajönni Új-Zélandra.
A következő megállónk a Wharariki beach volt, ahol természetesen gyönyörűen sütött a nap. Itt a parkolóban Kriszti és egy páva élet-halál harcot vívtak egy szendvicsért, de végül persze Kriszti győzött, úgyhogy mehettünk a birkákkal tűzdelt legelők és homokdűnéken át az elég tetszetős tengerpartra.
Itt gigászi sziklák, barlangok (+meglepetésfóka benn) homok és hullámok vártak. Sétáltunk egy jó nagyot, gyönyörködtünk a tájban, majd pár órával később visszabaktattunk az autóhoz.
Aznapra még annyi küldetésünk volt, hogy lencsevégre kapjunk pár pukekót. S mivel ez is sikerült, elégedetten jöttünk vissza Motueka-ba. Bevásárlás, főzés, alvás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése