Kaikoura

Chch-ból kb. 200 km-re volt Kaikoura, ami egy kisváros, a Déli-Alpokkal a háttérben, de igazából nem is erről nevezetes, hanem a tengeri élővilágáról. Mivel Új-Zéland az óceáni és a szárazföldi lemez határán fekszik ez azzal is jár, hogy a szárazföldtől alig néhány kilométerre már alábukik az óceáni lemez a másik alá, s emiatt kevés hajókázással már óceáni mélységek érhetőek el. Ez pedig azt jelenti, hogy óceáni élővilág figyelhető meg, közvetlen közelről.

Chch-tól idáig nem is nagyon álltunk meg, mert a szép helyett a gyorsabb úton jöttünk, gondolván még elcsípünk egy mai bálnaleső hajókázást. Egyetlen pihenőt tartottunk Kaikoura-tól 20 km-re, de itt is egyből fókákba botlottunk.

Elfoglaltuk a szállást, majd elgurultunk, s le is tudtuk foglalni a 15:30-as bálnaleső túrát. Már itt kezdett gyanús lenni, hogy nem kellett fizetni semmit, hanem azt mondták, hogy majd jöjjünk vissza időre és akkor eldönthetjük, hogy akarunk-e menni.

Bálnalesen - avagy egy történet két különböző szemszögből.

Az én verzióm.

Visszamentünk, ekkor már az látszott a monitoron, hogy erős hullámzásra kell készülni a nyílt tengeren, úgyhogy akinek durva tengeribetegsége van, az vegyen magának jó pénzért bogyót. Mi kemények vagyunk, nem tántorít el a tenger, (meg daedalon is volt nálunk) úgyhogy beneveztünk, s azzal a lendülettel gurult is le a torkokon 2-2 deadalon.

Volt eligazítás meg minden, ahol megtudtuk, hogy erős lesz a hullámzás, és aki nem bírja, az a zárt fedélzetű hajó hátuljába üljön. Na ez az, amit félreértettünk, s a második sorba ültünk le. Mint később kiderült, hiba volt.

Szóval elindultunk, s az első 6-7 tengeri mérföld probléma nélkül zajlott, maori kapitányunk speckó műszerével (nem szonár, hanem bazierős mikrofon), hallgatta az ámbrás cet-ek hangjait, így próbálva keresni párat. Az első megálló azért volt, mert egy halom delfin haladt el a hajó mellett, ki is botorkáltunk tehát a fedélzetre, csinálni pár képet. Közben a nem ritkán 5-6 méteres (ennyinek saccolom) hullámok, azért mozgatták a hajót rendesen. Én megcsináltam az első, s mint később kiderül egyetlen képet, íme.

Később megtaláltuk az első ámbrás cet-et is, ezt még hatalmas ásítások és sóhajtozások (nem azért mert álmos voltam, hanem már a rosszullét előszeleként) közepette láttam is, Kriszti persze kint fickándozott a fedélzeten. Ugrás az időben, második bálna. Ekkor már én is hátra ültem a hajó hátuljába, hátha segít. Néhány perccel később, már mellettem és mögöttem is hányt valaki, de én kitartottam. Bár az elég erős kar és lábzsibbadás, valamint a totális rosszullétet elkerülendő kötelező gyakorlatok végzése (nagy levegő be-ki, távoli pont figyelése) jól elvonta a figyelmemet mindenféle tengeri élőlényről, azért még tudatában voltam, hogy mi történik. Még.

Ehhez képest megkönnyebbülésnek hatott, amikor egy ámbráscettel és 300 delfinnel később felhangzott a megváltó mondat: indulunk vissza a kikötőbe. Ekkor még azt hittem, hogy a kikötő megváltást hoz, de nem így lett: mikor már szárazföldön voltunk, akkor sem lett jobb: minden mozgott, minden imbolygott. Ja és valamiért elképesztően fáztam. Nem nagyon értettem a dolgot, hisz jártam már többfelé is tengeren, kis- és nagy hajón egyaránt, de ilyen szinten még sosem voltam kész. Szerintem a déli félteke az oka. Mindennek az az oka. :)

A szálláson úgy ruhástól be is zuhantam az ágyba, sok takaró alá, s úgy ahogy voltam, aludtam is vagy fél órát.

Közben biztos delfinekkel álmodtam.


Kriszti szemszögéből ugyanez a történet.

Visszamentünk. Én már a parkolóban, a motort épphogy leállítva, a kocsiból még ki sem állva úgy éreztem szédülök. Ekkor korábbi sziklaszilárd elhatározásom, miszerint "éééén ugyan be nem veszek semmiféle gyógyszert, miiineeek aaaz? Kemény vagyok!" kicsit megingott. Majd a monitoron látva a tengeribetegség előfordulását valószínűsítő felhívást már hányingerem is lett... némi mosolyt magamra erőltetve érdeklődtem a pultban ülő nénitől, hogy a figyelmeztetést mennyire kell komolyan venni. Úgy képzeltem, hogy van ilyen általános tengeribetegség infó, s ennek durvább fokozatai, kb. mint a "mély víz, csak úszóknak", illetve a Balaton parti vörös vihar riasztás... azaz hiába tudsz úszni, még csak rá se nézz a vízre. Szóval, lelki szemeim előtt előre láttam emeletnyi hullámokat, elpazarolt ebédet egy papír zacskóban...így büszkeségemet félretéve nyújtottam a kezem egy... na jóóó legyen kettő daedalonért.

Míg a gyógyszer hatására, s az indulási időpont elérkezésére vártunk ismeretterjesztő videót mutattak nekünk a mai les alanyáról, az ámbráscetről és még néhány bálna fajtáról. Ami nagyon megmaradt nekem az az, hogy a valaha mért legnagyobb bálna kicsit hosszabb volt, mint egy boeing737-es, ugyanakkor a súlya 6-szor annyi, mint az említett géptípusé. Mindemellett egy ekkora jószágnak a szív mérete vetekszik egy kisebb fajta autóéval.

A kötelező biztonsági információk meghallgatása után buszra, majd hajóra szálltunk. Diadalittasan foglaltuk el helyünket a második sorban a hajón, gondolván, hogy az elhangzottak alapján itt nem lehet gond. S nem is lett. :) Nekem. Szeretném azt hinni, hogy a gyógyszernek ehhez semmi köze, de ez az élményen mit sem változtat.

Mikor az első megállónál kisétáltunk az első fedélzetre, én szigorúan a korlátot markolva kémleltem a vizet, míg Tomi vadul kattogtatta a fényképezőgépet. Delfinek itt, delfinek ott... mindehhez visongó iskoláslányok (akik persze később okádtak is derekasan - a szerk.), s Tomi egyre fehéredő arca párosult, de azt mondta nincs semmi gond.

Következő megállónál, már rám bízta a fényképezőgépet, ama ürüggyel, hogy nekem nem mozdul be annyira a kezem... S hogyan láttam én az emeleti fedélzetről, s azon sasszézva a vizet, míg Ő a megváltást várta? Hát így: