Ahogy én láttam.
A busz nagyjából fél óra alatt ért oda sokadmagunkkal a túra kiindulópontját jelző parkolóhoz, s rövid eligazítás után (wc csak 2 helyen, fák pedig nincsenek az útvonal mentén ahová el lehetne bújni, térerő nincs, a túra másik végén 15:30-kor és 17:00-kor várnak minket szeretettel a buszok, ha késünk, lehet gyalogolni hazáig) neki is indultunk a távnak.
Az első 2-3 kilométer igazából sík volt (vagy csak pici emelkedő), nem volt túl megterhelő: mentünk, s közben gyönyörködtünk a több, mint kétezer méter magas Ngauruhoe robosztus látványában. Az idő gyönyörű volt, a nap is kb. akkor kelt, amikor gyalogolni kezdtünk, úgyhogy minden adott volt a szép naphoz.
Ahogy minket is, másokat is hoztak buszokkal kora reggel, úgyhogy a túra kezdőpontjának környékén még viszonylag sok embert láttunk. Egészen addig, amíg meg nem érkeztünk az első meredekebb szakaszhoz úgy 6 km-nél, ahol azért összesűrűsödött a mezőny és belassult a tempó. Ezt a szakaszt nem véletlenül nevezték el az ördög lépcsőjének: bár voltak fából ácsolt lépcsők és a talaj is többé-kevésbé egyenes volt, mégis egységnyi távon nagyjából másfél egységnyit emelkedett. Én sokkal megterhelőbbnek éreztem a lassú és kicsi lépteket, úgyhogy próbáltam előzgetni, de mivel fotózni is kellett néha, meg hát a keskeny út miatt előzni sem volt olyan egyszerű - nehézkes volt a haladás. Viszonylag hamar felértünk azonban, és én túlságosan ki sem fáradtam, úgyhogy benyomtunk pár szendvicset és másztunk is tovább.
Innen rögtön egy újabb meredek szakasz következett, immár olyan erős széllel, hogy mialatt megcsináltam 5 képet, tökéletesen mozgásképtelenre fagyott a kezem (nota bene: reggel mikor indultunk, a kocsira nagyszerűen rá volt a fagyva a pára). No azért annyira nem fújt, mint 2 napja a Taranaki tetején, de azért hideg volt jelentősen. Lényeg a lényeg, hogy nagyjából fél úton a vörös kráter felé, otthoni érzések fogtak el, ugyanis olyan szintű kénszag csapott meg, hogy hirtelen a Zsóry fürdőben éreztem magam, de persze rá kellett, hogy jöjjek, hogy ez csak a vulkán működésének jele. S lám fent, a vörös kráter szélén arra lettem figyelmes, hogy az emberek guggolnak le, s fogdossák a talajt: nem kicsit meleg volt a föld ugyanis, 1800 méter magasan, körös-körül pedig mindenhonnan kénszagú pára szállt föl a kövek közül. Elképesztő látvány volt.
A kráter után (és egy kicsit a szél elől menekülve) lecsúsztunk a vulkáni törmelékből álló lejtőn a hihetetlen színű Emerald tavakhoz. Itt is minden adott volt: türkizkék víz, körben felszálló pára, háttérben hatalmas hegyek, mögöttünk pedig a vörös kráter.
Elhatároztuk, hogy keresünk egy a tömegtől távolabb eső pontot, s megfaljuk a tegnapról maradt rákos spagettit. Az út a kiszemelt hely felé a "párán" át vezetett, s találtunk is egy olyan sziklát, ami legalább 30 fokos volt. Be is álltam mellé, hogy felmelegítsem kezeimet, s pár perc alatt sikerült is. Igaz, hogy a pára le is csapódott rá, de a zsebemben megszáradt.
A kaja utána kiváló volt, így folytathattuk utunkat. Még kb. 10 kilométer lehetett hátra. Az út hátralevő részén először még hajdani lávafolyamokon, illetve azok mellett vezetett az út, később azonban már csak lefelé vitt. Innentől az út nagyobb része már egyhangúvá vált, úgyhogy én gyaloglás közben le is vágtam a körmömet. (Arról, hogy túrázáskor a női hátizsákokban miért kell egy teljes körömvágó szettet cipelni, majd az illetékes véleményt alkot.)
Nagyjából délután kettő lehetett, amikor leértünk a túra végét jelző parkolóba, ez pedig azt jelentette, hogy 6 óra alatt nyomtunk le, közel 20 kilométert. Szerintem ez jó teljesítmény. A busz érkezéséig hátralevő másfél órában néztünk az utánunk érkezők átszellemült tekinteteit, majd miután visszazötyögtünk a busszal a szállásra, megleptünk magunkat egy jégkrémmel, s átautóztunk Turangi-ba, esti szálláshelyünkre. Itt még bevásárltunk, majd sütöttünk két jókora steak-et krumplipürével (közben eleredt az eső), megnézegettük a képeket, majd nyugovóra tértünk.
A másik verzió.
Kriszti a fentiekhez csak egy-két kiegészítést tenne... először is elmondanám, hogy lévén igen-igen korán keltünk mind ki az ágyból, mindpediglen útra... elképesztően hideg volt. Morogtam is magamban egy sort, hogy a recepciós lány minden bizonnyal viccelt mikor affelől érdeklődött, hogy naptejet tettünk-e a pakkunkba. Mindegy, ezen ne múljon... a buszt magunk mögött hagyva kisvártatva kentem is az orrom, hátha így amolyan nap mágnes lesz belőle. A fent említett sík terepre én úgy emlékszem, hogy abból a rengeteg emberből akarva-akaratlan előtört a versenyláz, s mindenki nagy elánnal kapkodta a lépteit. No gondoltam, engem juszt sem fog frusztrálni, hogy mindenki megelőz... én megyek tova a magam egyenletes, noha lassú tempójában.
Tudni érdemes azt, hogy úgy nézünk mi ki ketten túrázás ügyileg, mint egy jojó, s az azt tartó kéz. Elindulunk együtt... majd az egyenként egyenletes tempó ám eltérő lábhossznak köszönhetően a követési távunk úgy 5-6 méterre nő. Majd bevárva leszek, s kisvártatva újra lemaradok. Mindehez hozzáadva a sok-sok versenyszellemmel megáldott turistát el is érkeztünk a mai második morgolódásomhoz, amikor is Tomi felteszi a kérdést, hogy "előzzünk-e?" Na gondoltam, meg leszek futtatva már ma is... de kénytelen kelletlen annyit mondtam, hogy ha az előttünk lévő 2 (akik minket már előztek egyszer, azaz gyorsabbak) megelőzi az ő előttük totyogó kettőt akkor persze. No, alighogy ezt kimondtam Tomi hupsz már meg is találta a rövidítést, s egy lendülettem hagyott maga mögött 4 embert, plusz engem, mert felocsudni sem volt időm, s a két géppuskalábú is a nyomába eredt. Na, gondoltam engem nem érdekel jól vagyok ott ahol. Ám a családi összetartás nem engedte sokáig fenntartani eme távot, így bevárva lettem, s inkább elengedtük a népet.
Majd az ördög lépcsője... hááhááá! Felvetném a kérdést rögvest, hogy vajh' azért kapta ezt a nevet, mert megdöglend ki egyszer a tetejére ér (HA felér) vagy azért mert a mászás maga a legrosszabb oldalát hozza ki az embernek? A lépcsők kb 1/3-ánál én már teljes légszomjal küzdöttem, s örömömre szolgált, hogy kicsit feltorlódott a nép, mert éppen olyan döglődő csiga tempóban haladtak előttünk, ami meghozta számomra a nagy összetartozás élményét. Jó volt hallani, hogy nem csak nekem sípol a tüdőm. :) Mindeközben Tomi előttem haladt ruganyos léptekkel, s egyszer hátra szólt, hogy "hááááát, ez egyáltalán nem megterhelő!" Nos, én két-három Darth Vader-t is megszégyenítő halálhörgés (hhhhrrrrrrrrkkhhh, hhhhrrrrrrrrkkhhh) után csak annyit préseltem ki magamból. "Ja!" További pár perc után megállt, várt, s ennyit mondott. "Kicsit lemaradok mögöttük, mert olyan lassúak", nos én ekkor már úgy néztem, hogy ölni tudtam volna... egy oxigén palackért. :)
Felértünk, szó se róla, szép volt.
Volt ám olyan rész is ahol kifejezetten élveztem a haladást, mégpedig a vulkáni törmeléken lefelé. Igen, ez már az a fej, mikor örülök. :)
Az akkor már finommechanikai mozgásra képtelen kezeimet "felszólításra" én is jól megmelengettem a gőzolgő kövön, majd mikor nyávogva jeleztem, hogy dehááát ettől most vizes lett a kezem akkor meg is jött a válasz, hogy hát elindulunk és megszárad. Na ja! Elmondanám (mert én juszt se tettem zsebre a kezem), hogy amint a meleg kő takarásából kiléptem rögtön segítségemre is sietett az északi szél, s azzal a lendülettel egy csinos kis hártyaszerű kesztytűt fagyasztott a kezemre. Nyilván morogtam, mert ugye MUSZÁJ volt megmelengetni. :)
Mire megtaláltuk a megfelelő ebédelős helyet leolvadt a jég a kezeimről, de ez mit sem segített az ebéd előkészítésénél. (tejszínes spagetti, rákocskákkal előző estéről)
Tulajdonképpen csak ez cipzárszerűen záródó zacskóból kellett kivennem, s a doboz tetejét levenni... node könyörgöm mikor nem mozog 3ból 2 ujjpercem?! Próbáljátk csak ki! Kb olyan, mintha valami merev, orkán anyagból készült 2 ujjas kesztyűben akarnál matyómintát hímezni. :)
Öröm az ürömben, hogy Tomi kézmozgás koordinációja sem lehetett teljesen rendben, legalábbis a bakancsomon felhalmozott spagettiból erre következtettem. Néztem, hogy ennyire béna lennék? De nem, az ő villájáról hullott az én bakancsomra minden második falat. Persze azt az egy nyavajás, elgurult rákot vette csak észre, ami tőlem menekült el. :)
Természetesen nem ismerte el, hogy őt bármilyen módon is megviselte volna a mai kiruccanást ezt bizonyítandó képes volt levágni menet közben a körmeit. Unalom, helló. Jóóóhogy nem vágta le a lábujjairól is, menet közben persze.
Minden morgásom ellenére teljesen jó időt futottunk, vártunk vagy 1,5órát a buszra. Ezen várakozást nyilvánvalóan arra használtam fel, hogy kisírjak magamnak egy újabb csomag kekszet, mert hős vagyok és csendben tűrtem egész nap. :)
Utóirat: Természetesen a fent leírtak a valóság steak-gőzös leképzései, nem haragszunk ám egymásra egy kicsit sem. :)
1 megjegyzés:
Akkor ez egy csapat, akarom mondani kapcsolat építő túra volt!A szeretet mindent legyőz!
Megjegyzés küldése