Marlborough Sound

A szombati nap azzal telt, hogy az Abel Tasman nemzeti parkból átautóztunk Pictonba, ahonnan a kompunk fog indulni az északi szigetre. Az út egyetlen érdekes része a Havelock és Picton közötti látványos útszakasz: a Queen Charlotte Drive.

Ahogy az mostanában már lenni szokott, esőben jöttünk el Motueka-ból, így kicsit el is voltunk szontyolodva, hogy hiába megyünk a gyönyörű látványt ígérő útvonalon, ismét le vannak ereszkedve a felhők és nem fogunk látni semmit sem. Elkeseredésünket csillapítandó, Havelock-ban ittunk egy kávét, valamint a helyben tenyésztett zöld kagylókat is szerettük volna megkóstolni. Előbbi megvolt, utóbbit pedig a büdzsé tartása végett (nameg mert zárva volt a hely) elhalasztottuk a távoli jövőbe.

Szóval a Queen Charlotte Drive. Az út lényege, hogy végig a Marlborough Sound egyik ága, a Queen Charlotte Sound mellett vezet. Úgy kell elképzelni, mint egy fjordot, ahol a tenger mélyen benyúlik a szárazföld belsejébe, s körben magas hegyek tagolják a partszakaszt. Na itt is kb. ez volt, kivéve, hogy a Queen Charlotte Sound nem fjord. A látvány már így felhőbe burkolózva is ígéretes volt, de gyanítható, hogy tiszta időben ennél is jobb.

Az eső hol jobban, hol kevésbé esett, így Pictonig csak alig néhányszor álltunk meg nézelődni. Mondjuk így is este 6-ra értünk a szállásunkra, ahol képzeljétek egy 90-es évek beli magyar-ausztrál médiasztárba botlottunk. A tulaj Bruce, ugyanis annak idején 9 és fél évet élt magyarországon s tevékenykedett a Britt Kereskedelmi Kamara elnökeként, valamint színészként is. Utóbbiban olyan sokra vitte, hogy egyebek mellett egy chio-chips reklámban is szerepelt. Miután megtudta, hogy magyarok vagyunk, büszkén mutogatta az akkoriban készült fényképeit, és a színész portfolióját. Szépen lassan visszatért a magyar tudása is, majd kezdte visszasírni magyarországról a dolgokat: sajtos lángost, kolbászt, halászlét, madártejet és az elmaradhatatlan pálinkát. Mikor megtudta, hogy ez utóbbiból van még a tarsolyunkban, egyből beindult a cserekereskedelem. A második felese után, mi már a kedvünkért megbontott ausztrál borokat kortyolgattuk.

Mindezek után még végignéztünk egy rögtönzött tűzzsonglőr-bemutatót, amit az itt lakó zsonglőr tanoncok adtak elő, mivel a szállás maga is ilyen hippi/zsonglőr/woodstock beállítottságú, a tulajokkal egyetemben.

Másnap reggel ragyogó napsütésre ébredtünk, úgyhogy reggeli után átgurultunk a kb. 20 kilométerre fekvő Kenepuru Sound egy adott pontjára azzal a célzattal, hogy az autót otthagyván, túrázunk kicsit a Queen Charlotte Track-en (ez egyébként egy 4-5 nap alatt teljesíthető túraútvonal). A túra maga inkább volt pihentető, mint fárasztó menetelés, ugyanis nagyjából 2 óra alatt felmásztunk egy 416 méter magas dombra (tengerszintről), majd fent az elképesztő látványban gyönörködve, ettünk, nézelődtünk, napoztunk, s hopsz, el is telt újabb 2 óra.

Sütkérezésünknek a távolban gyülekező hatalmas esőfelhők vetettek véget. Végül persze nem áztunk meg, csak néhány csepp hullott, de a visszaúton átmentünk ornitológusba, s megint a madarak félelemérzetének teljes hiányán akadtunk fenn. A legérdekesebb most az a weka volt, aki nem bírt határt szabni kíváncsiságának, s le akarta rángatni Krisztiről a gatyát. Természetesen nem járt sikerrel, de azért vicces volt látni, hogy bár a madár a legkisebb szellőtől is halálosan megretten, s visszarohan a bokorba, de kíváncsisága és/vagy éhsége mégis mindíg legyőzi félelmét. (3. és 4. kép)

A Queen Charlotte Sound így tiszta időben tökéletesen beváltotta az ígéretet, gyönyörű látványt nyújt: türkizkék tenger, körülötte a zöldellő hegyek és a kék ég. Gyönyörű.

Pictonba visszaérve még elintéztük, hogy a kompjegyet áttegyük 28.-áról 26.-ára, majd vettünk rákot az esti vacsorához, s elképesztően belaktunk. Amikor ezt a bejegyzést olvasod, mi épp úton vagyunk az északi sziget felé.