Arthur's Pass

Lássuk csak mi történt legutolsó bejelentkezésünk óta. Először is átvettük az autót. Egy 9 éves Nissan Sunny sedan, amit mi el is neveztünk rögtön két néven is: Mama vagy Lizi. Tehát Lizi egy tökéletes állapotú és megbízható autónak tűnik, ketten tök jól elférünk, csomagjainkkal kb. félig a csomagtartó. Automata váltós, de a fogyasztása jónak tunik.

Szóval barátkozunk Lizivel, nomeg a baloldali közlekedéssel. Ez utóbbival sincs különösebb gond már, néha az elsőbbségadással vannak fennakadások, de majd megszokjuk. Kezdetnek rögtön hegynek felfelé vettük az irányt, s kb. 4000 birkával és 29 tehénnel később, már a Déli-Alpok emelkedőit koptattuk, a nyugati part (west coast) felé, de egyelőre csak az Arthur's pass-ig.
Az Arthur's pass és az odavezető út is egyszerűen mesés. Nagyjából 3 percenként álltunk meg fotózni, de a szünetek látványban rendre felülmulták az előzőt. Az idő végig nagyszerű, szinte sehol egy felhő az égen, ami van, az is csak azért, hogy a minden irányban az ég felé nyújtózkodó hósipkás hegycsúcsok ne legyenek olyan magányosak. Semmihez sem hasonlíthatóan szép.

Aztán megérkeztünk a Caste Hill nevű sziklaképződményhez, itt kirándulunk vagy 2 órát, aztán bezabáltuk a reggeli bevásárlás egy részét. A táj továbbra is elképesztő: mezők és legelők, ameddig a szem ellát, körülöttük meg hatalmas hegyek, s mi itt vagyunk látjuk, átéljük ezt - még mindíg hihetetlen.

A Castle Hill után, és kb. 12 fotómegállóval késobb megérkeztük a faluba, bementünk az információhoz, böktünk egy YHA szállásra. Becaplattunk, elkértük a kulcsot, hogy megnézzük tetszik-e a házikó, amiben a szobánk lenne és elautóztunk megnézni. Kb. 3 percnyire volt amúgy. Azonnal beleszerettünk, az ára is elfogadható, úgyhogy ki is vettük.

Lecuccoltunk, aztán irány a környék. Először is a Devils Punchbowl Falls-t másztuk meg. Ez egy 130 méteres vízesés, amihez kb. fél órás út vezet. Legalábbis egy kilátóponthoz. Itt persze én nem bírtam magammal s mentem tovább immár jelöletlen úton, a légiközlekedésben dolgozó tiltakozása ellenére is. Aztán persze ő is feljött, mert nem semmi látvány volt: a víz hatalmas robaja, permet, pára, szivárvány. Lájk.

Ezek után (már este fél6kor) a másik rövid track-re, a Bridal Veil Track-re mentünk. Valamit mind a ketten benéztünk, mert itt is egy vízesést vártunk, de cserébe se víz nem volt se esés, csak koppanás. Nekünk. Történt ugyanis, hogy mentünk vagy 1 órát, és egyszercsak kiértünk az útra. Na mondom köszi, de hol a vízesés? Persze már maga az erdő is megér egy pár szót errefelé, hiszen minden csupa moha, vegyesen van a tölgy a páfrányokkal és esőerdei fákkal.

Aznapra ennyi volt a program, utána a hozott pálinkának köszönhetően szert tettünk egy csomag rizsre, káposztára és egy csomó fűszerre a velünk egy házban lakó izraeliektől, úgyhogy örömünnep, tüzijáték és elképesztő zabálás következett.

Ma ébredés után pedig nekiugrottunk az Avalanche Peak tracknek, amit a déli sziget legszebb egy napos túrájaként emlegetnek, s a 700m-en fekvő faluból 1850 méteren lévő csúcsot mássza meg, nagyjából 6-8 óra alatt. Mi fel is értünk elég hamar, s szerintem mi voltunk az utolsók, akik legalább részben megcsodálhatták a panorámát aznap, mivel az elég szépen gyülekező felhők nem sokkal később tejbe borították a környéket. Kicsit még vártunk fenn a csúcson, hátha oszlanak a felhők, de az erős szélnek köszönhetően végül feladtuk.

Az úton lefelé pedig hangos visítozásra lettünk figyelmesek, aztán rögvest meg is lett a forrás: egy tüneményes kis Kea (1600 méteren!). Jól elbohóckodtunk egymással vagy fél órát, tök közel jött. Részünkről egy csomó képpel-, részéről pedig egy negyed almával gazdagabban fejeztük be a találkozót. Végül ő is tovább állt valaki mást lehúzni kajával, mi pedig caplattunk tovább lefelé.

Más nagyon már nem történt, lent élveztük a jól megérdemelt pihenést, s szocializálódtunk kicsit.

Most pedig már a Franz Joseph gleccsernél vagyunk, a palacsinta sziklák abszolválva (képek később). Holnap pedig egész napos gleccsertúra!