Sebaj - gondoltuk - hátha majd eláll, s a Queenstown - Glenorchy közötti, majd a Glenorchy és aznap esti szállásunk Kinloch közötti út beváltja a hozzá fűzött reményeket, és tényleg versenyre kel a Te Anau-Milford útvonallal. Ehhez hasonlítják ugyanis szépségben, nyilván nem véletlenül kapta a Paradise road nevet sem.
Elindultunk tehát a szakadó esőbe, s gyakorlatilag meg sem álltunk Glenorchy-ig. Sajnos. Az időjárás ittlétünk során első alkalommal kitolt velünk: már a Wakatipu tó túloldalán - elvileg - tornyosuló hegyeket sem láttuk a felhőktől és az esőtől. Sebaj, mentünk tova.
Glenorchy-ban is csak annyira álltunk meg, hogy a sofőr kapott egy kávét, meg együtt befaltunk egy iszonyat finom sütit, s folytattuk utunkat Kinloch-ig. Az utolsó 10 kilométere az útnak már nem volt aszfaltozott, de nem okozott gondot, csapattuk rajta rendesen. És egyszer csak ottvolt a Kinloch lodge - a szállásunk - az eső továbbra is szakadt és mi nem tudtuk, hogy mit csináljunk, így sétáltunk egy rövidet, fotóztunk egy szerencsétlen madarat, aki legalább hajlandó volt pózolni nekünk, majd megnéztük a szállás közösségi termében az angyalok és démonok című filmet. Vacsi gyártás, majd szunny. Nembaj, legalább rápihentünk a holnapra.
Másnapra az időjárás jelentés egész jókat ígért, így a reggeli szállás telefonálósdi után elindultunk, hogy a Routeburn track egy kis részét bejárjuk. Kétségtelenül nem is esett az eső, de a felhők azért még mindíg takarták a kilátást. Elhajtottunk a túra kezdetét jelző parkolóig, majd a számos függőhídon keresztül felsétáltunk egészen a Routeburn Falls menedékházig. Az út egész végig szép volt, nekem a csupa-moha erdő volt a kedvencem, Kriszinek meg az a tükörtojásos-avokádós szendvics, amit a túránk végét jelző menedékháznál faltunk fel. Azaz ő, mert nekem nem adott.
Szóval a lényeg az, hogy a kb. 8 órás túrát mi lenyomtuk 6 alatt de úgy, hogy a menedékháznál kb. 3 percet töltöttünk, ennyi kellett ugyanis valakinek a szendvicsek tökéletes elpusztításához. Nameg fázott is, úgyhogy lementünk. Persze utána számon lettem kérve, hogy hová ez a nagy rohanás. :D
Mindezek után autóba pattantunk, majd amíg Kriszti a köves úton a kátyúkat kerülgette, én az autóban ragadt mocsadék sandfly-okat pusztítottam el. Ezek a nyomorultak nem elég, hogy bejönnek utánunk még a kocsiba is, ott sem a túlélésre koncentrálnak, hanem arra, hogy hogyan támadják be azt 2 mm2 részt a lábamon, amit elfelejtettem befújni a riasztó sprével. Arról nem is beszélve, hogy természetesen csak engem támadnak, a főnökasszony meg csak néz rám kérdőn, hogy mi bajom van, aranyosak ezek a kis legyecskék. Persze feláldozta magát és a kedvemért leütött a kocsiban 5 (!) darabot, a bennragadt 46-ból. :D
Így történt, hogy elindutlunk Te Anau-ba. Az út visszafelé Kinloch-ból Queenstown-ig, végre olyan volt, amilyennek vártuk, nem győztünk rácsodálkozni a tájra, meg 3 kilométerenként az út szélére húzódni fényképezés végett.
Te Anau-ig szinte végig remek idő volt, a táj immár szokás szerint elképesztő, de a legérdekesebb momentum mégis az volt, hogy a család légiközlekedésben dolgozó tagja kitalálta, hogy olyan képet szeretne, amin egy útjelző bója (bólya?) van fején, a háttérben meg Új-Zéland. Íme.
Olyannyira akarta ezt, hogy hajlandó volt jobb lábbal még a 20 cm-es vizet épp elvezetni akaró árokba lépni is érte, cipőjét tökéletesen eláztatva. Utána meg persze hallgathattam, hogy jaj de hideg van így, papucsban vezetni. Semmi probléma nem történet természetesen, nem fázott meg, a cipő is szárad szépen.
Te Anauban a várakozással ellentétben két dolog nem volt: sandfly-ok és eső, sőt holnapra is remek, napos időt mondanak, úgyhogy irány a Milford Sound.
Ja igen, az útitervhez képest egy kis csúszás adódott, mert most már Milfordban kellene lennünk, de sebaj, így legalább nem rohantunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése