Taranaki

A tegnapi beharangozó után már gondolom mindenki epekedve várja, hogy kiderüljön, mit is csináltunk a Taranaki-n. Nos elárulom: mentünk, mendegéltünk. :)

De kezdjük az elején: Castlepoint-tól elég combos vezetési etap várt ránk, főleg, hogy még a végcélt is átvariáltuk, de mint utóbb kiderült: jól tettük. Így közel 350 km-t tettünk meg, s nem Stratford-ig jöttünk, hanem az Egmont Village nevű település lett aznap esti szállásunk.

Szóval a szállásunk egész pontosan a településtől 30 km-re egy öko-tanya, amely teljesen önfenntartó: az energiát, a meleg vizet napkollektorok és szélkerekek szolgáltatják. Rettentő olcsó volt, rajtunk kívül egy német srác lakik még itt és van szabadtéri melegvizes fürdő, ingyen wifi (bár fel lettünk szólítva, hogy ne használjuk, csak a legszükségesebbekre). Tök hangulatos az egész hely, sőt a szobánkon még tetőablak is van. :)

Miután berendezkedtünk, s beszélgettünk a német taggal (kis mellékszál: bárkivel találkozunk mindenki Orbán Viktor balfaszkodásaival jön nekünk, meg hogy kirúgtak-e már az eu-ból), abban a hitben feküdtünk le aludni, hogy másnap megmásszuk a Taranaki, több mint 2500 méter magas csúcsát.

Majdnem így is lett. Elautóztunk szépen a hegy oldalában, 900 méter magasan fekvő turisztikai központba, ahonnan a túrák indulnak. Regisztráltuk magunkat jól (kik vagyunk, hova megyünk, mikor jövünk - és ha nem érünk vissza időben, akkor kezdenek keresni), majd nekiindultunk az egyébként oda-vissza 10 órásnak írt útnak.

Az első akadályt - bár igen fárasztó menetelés volt - sikerrel vettük, s el is értünk máris 600 méterrel magasabban fekvő radartoronyhoz. Már itt fedezékbe kellett vonulnunk az erős, és rendkívül hideg szél elől, hogy befaljuk szendvicseinket.

Végül nem ettünk, hanem továbbindultunk a meredek hegyoldalban, hogy aztán szintben újabb 500 méterrel később, 2000 méter környékén visszaforduljunk. Történt ugyanis, hogy az egyébként rendkívül tiszta és napos időben olyan erős és olyan hirtelen széllökések jöttek egy elég kitett szakaszon, hogy a saját biztonságunk érdekében jobbnak láttuk visszafordulni. Az is eléggé furcsa élmény volt, hogy a pulcsik ellenére fáztunk a szél miatt, mindamellett izzadtunk a mászástól, az arcunkat meg pirította a nap ezerrel.

Száz szónak is egy a vége, lejöttünk a radarállomáshoz végül, ahol egy belga faszival találkoztunk, aki nem mellesleg bolond volt szegény. Legalábbis egy kicsit. Már a nevetésében is volt valami beteges, de az egész figura is furcsa volt, a megjelenéséről már nem is beszélve. Igazi szakadt. piszkos hátizsákos túrázó, akinek már a bakancsait is ő maga varrta össze csavarhúzóval meg cipőfűzővel. Nagyon lelkesen mesélt kalandjairól, s a ruházkodással kapcsolatos tanácsa az volt: sose vásárolj bakancsot a Kathmandu-ban. Egyébként stoppal közelekedik egész Új-Zélandon (és sátrazik) január közepe óta, viszont egész elszontyolodva mesélte, hogy nem érti, hogy őt miért nem veszik fel az emberek (a legtöbb, amit eddig várnia kellett, 2 óra volt - szerintünk nem olyan vészes). Sajnálkozott azon, hogy Új-Zéland milyen drága és hogy így már Ausztrália után és Új-Zéland vége felé, már nem fog tudni elmenni Nepálba is.

Ő volt az az ember is egyben, aki utazása során már látott- és beszélt magyar turistával, akit Zoltánnak hívtak és emberünk szerint nem volt normális. No igen.

Tőle tudtuk meg egyébként azt is, hogy a Taranaki túlsó oldalán hatalmas felhők vannak és szakad az eső. Úgyhogy ezzel igazolta, hogy jól döntöttünk, amikor a visszavonulást választottuk.

Kajálás - és miután a belga fickó más játszópajtást talált - végül elindultunk lefelé a hosszabb úton, s út közben azért mégis találtunk egy kisebb csúcsot. Sikeresen visszaérünk, az autónk is megvolt, s el is fáradtunk.

A szállásra visszaérvén már itt lent is erősen fújt a szél, de az elemekkel dacolva vettem egy forró fürdőt kint a szabadban. Ezzel a képpel szeretnék mindenkinek kellemes munkanapot kívánni. :)